Tulajdonképpen ennek a bejegyzésnek talán találóbb lenne a "Bittersweet" memories, ugyanis úgy gondoltam, hogy mivel már több, mint egy hónapja, hogy befogadtam a 2 kiscicát (akiknek még mindig nem merem leírni az új nevüket, hátha úgy járok vele mint a Yuusukevel és a Keikoval) bemutatom azokat akiktől már el kellett búcsúznom.

Kisebb koromban mindig sokat gondolkoztam azon, hogy a kutyákat vagy a cicákat szeretem-e jobban, de úgy egy jó 10 éve ez már egyeltalán nem kérdés, egyértelműen macskás vagyok. Mivel nekem otthon sose lehetett, csak itt kint a mamáéknál, ahol legjobb esetben is csak hétvégente találkoztam velük, papáék meg egyeltalán nem macska pártiak, így azon kívül, hogy (remélem) etették őket amíg nem voltam itt, semmi más figyelmet nem kaptak, így általában elmentek és soha nem is jöttek vissza. 

Pont ezért aránylag sok cicám volt, mert képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy mindegyik elmegy, vagy esetleg valami sokkal rosszabb történik velük, pedig én annyira szerettem volna vigyázni rájuk és velük együtt felnőni.

Először amikor még tényleg nagyon nagyon kicsi voltam, mindig a szomszédainktól kaptunk kiscicát, vagy itt a padlásunkon születtek de a szomszédosakat általában mindig visszavitte az anyjuk, akik a padlásunkon voltak a szalmában azok pedig vagy elpusztultak, vagy felnőttek és elmentek, így ezeket attól függetlenül, hogy egyszer-egyszer babusgattam és etetgettem nem mondanám a cicáimnak, se fényképeim, se nagyon emlékeim nincsenek róluk 1-2 kivétellel. 

Ő az első, akit  már kimondottan én kértem, anya egyik barátja hozta nekem 2008 nyarán, náluk született, de nem akarák megtartani. Kipi-nek neveztem el, egy cosplayer után, bár aztán kiderült, hogy fiú, de már nem akartam megváltoztatni. Annak ellenére, hogy aránylag sokat voltunk kint a mamáéknál és sokat is játszottam vele, egyszercsak nem jött többet mikor hívtam, és sehol nem is találtam.
Legkedvesebb emlék: Amikor kint volt a Tünde, ültünk a teraszon, ő meg keresztül-kasul mászkált át rajtunk, akár még a fejünkön is.

Így került hozzám végül még szintén azon a nyáron Momoko, vagyis Momo, aki Kipi tesója volt, és eredetileg őt is megkaptam volna, csak mamáék nem engedték meg, hogy kettőt tartsak. Ő már tényleg lány volt, és az egyik legaranyosabb teremtés akivel valaha is találkoztam. Először borzalmasan félénk volt, alig akart megmaradni a kezünkben, és leginkább az ajtó mögött bújkált, aztán mivel láttam, hogy nem igazán javul a helyzet, este megfogtam, lefektettem a hintaágyra, melléfeküdtem, és mindenféle hülyeségeket meséltem neki magamról, meg arról, hogy hol van, kik vagyunk mi, stb és egyszercsak hozzám bújt. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Rengeteget játszottunk együtt, mindig jött ha hívtam és sose kóborolt el. De, hogy sajnos ne legyen ilyen szép a történet a következő nyáron papa véletlenül elütötte mikor be akart állni a garázsba. Két napig sírtam utána.
Legkedvesebb emlék: Ha egy kicsit is úgy érezte, hogy nem figyelek rá, már egyből mászott fel a lábamon (az se zavarta ha épp rövidnadrág volt rajtam), vagy az ölembe ugrott, és nyalogatta az arcom.

Még Momo is megvolt amikor egy kisállat kiállításon ingyen el lehetett hozni kiscicákat, és arra gondoltam, hogy biztos örülne egy játszótársnak, ezért elhoztam őt. Ash-nek neveztem el, és habár először nem igazán jöttek ki túlságosan jól, pár óra múlva már egymáshoz bújva aludtak. Kapcsolatunk viszont itt se tartott sokáig, talán pár hét se telt el, és úgy eltűnt, mint a kámfor.
Legkedvesebb emlék: Amikor először láttam, hogy Momoval össze vannak bújva.

Momo után el kellett telnie 3 évnek, mire úgy éreztem, hogy megint tudnék szeretni egy kiscicát, így 2012-ben amikor újra kb az egész nyaramat itt töltöttem a mamáéknál, kaptam meg Naoko-t, vagyis Nao-t, a másik mamám szembeszomszédjáéktól. Kb egy hónapot tölthettünk együtt, mert miután augusztusban durván egy hétre elmentem nyaralni a Balatonra, és a papáékra hagytam, mire hazaértem már nem volt sehol..
Legkedvesebb emlék: Kint olvastam az udvaron naplementébe, miközben az ölemben feküdt és simogattam, arra várva, hogy végre elkezdjen dorombolni.

Az utána következő cicámat apa találta a jófogáson (még rajta is van a képen a jele, ha az az) még ugyan azon a nyáron az egyik szomszéd városból, így mivel teljesen ki voltam készülve anya miatt, mert akkor már nagyon beteg volt, nagyon szerettem volna most már tényleg egy olyan cicát aki nem tűnik el, és hozzábújhatok, ezért még aznap el is mentünk érte. Lady Sidiusnak neveztem el, habár ezen a képen nem is látszik annyira, mert még elég kicsi itt, de valami gyönyörű szőre volt. Aránylag sokáig is volt velünk, következő év januárjában tűnt el, amikor mamát kísérte a vasútállomásra, jött egy kocsi, megijedt, elrohant valahova, és onnantól kezdve nem találtuk. Papa azt mondta, hogy valaki az utcából befogadta, mert ő néha még látta a kertünkben kóborólni, de én azóta se találkoztam vele.
Legkedvesebb emlék: Karácsonyra kijöttem a mamáékhoz, és a kamrában találtam rá, bementem, magunkra csuktam az ajtót, az meg befagyott... Kb egy órát lehettünk így bezárva, én gugoltam, ő az ölemben feküdt, és akárhányszor csak megakartam mozdulni, vagy kicsit arrébb tenni, ő lemorogta a fejem.

Ezek után megint el kellett telnie két évnek, majd mivel anya meg a volt barátom miatt teljesen padlón voltam lelkileg, és amúgy is tök egyedül az egész lakásba, papáék megengedték, hogy otthon tartsak egy cicát. Ha nem tévedek akkor ugyan attól a nőtől hoztuk el, akitől anno Nao-t. Először volt egy tesója is, de őt kb 2 hét elteltével ki kellett vinnem a mamáékhoz, mert egyszerűen borzalmasan rossz volt (szerintem azt már mondanom se kell, hogy ott meg eltűnt...), Theodore vagyis Theo viszont maradt és egyszerűen elválaszthatatlanok voltunk, mivel bent volt a lakásba mindent együtt csináltunk, és imádtuk.
Legkedvesebb emlék: Kb minden amit ebben a durván 2 évben leírtam róla a blogba.
Sajnos viszont még mindig semmi hír róla, hiába mondja mindenki, hogy megmérgezték, én még mindig abban reménykedem, hogy azért még ha el is ment, jobban lett és valakivel még boldogan él.

Theo után pedig következnek a mostani cicáim. Egyszerűen muszáj voltam betölteni azt az űrt amit ő hagyott, így pedig, hogy egyszerre egy testvérpáron segíthettem azzal, hogy hozzánk kerültek, méginkább boldog vagyok, habár akkor lennék igazán ha Theo is visszajönne. 

Egyszerűen nem tudom, hogy csak pusztán szerencsétlen vagyok a macskákkal, vagy papáék üldözik el őket amíg nem vagyok itt, esetleg tényleg valahol beleesznek valami méregbe és azért nem kerülnek elő többet (bár ezt kétlem, mert mindig rengeteg macska van a környékünkön) vagy nem tudom, de nagyon remélem, hogy a 2 kis újoncot végre tisztességesen fel fogom tudni nevelni, sok-sok boldog órával, és egészen öregkorukig velünk maradnak. Ennyivel tartozok a többi volt cicámnak is.