Ahhoz képest, hogy általában úgy vagyok az olvasással, hogy vannak olyan napok amikor nagyon rámjön, akkor egy nap alatt akár két könyvet is, de egyet minimum kiolvasok, máskor meg amikor valami olyanba tenyerelek bele ami annyira nem köt le, akkor akár hetek is eltelnek anélkül, hogy a kezembe venném a Kindle-t. Ebben a hónapban ebből is, abból is akadt bőven, de ahhoz képest egész hosszú lett a havi listám. Arról nem is beszélve, hogy egész nyomasztó dolgokat sikerült kifognom, bár talán nem is annyira baj, a rózsaszínfelhős romantikus könyvekből amúgy is kezdett már kicsit elegem lenni, viszont hálisten most nem kellett egy "Utált" részleget is létrehoznom.



Hermann Hesse - Demian

Ez egy érdekes könyv volt, még annak ellenére is, hogy halvány lila gőzöm nincs a Bibliáról, se a benne lévő történetekről. A Káinnal kapcsolatos dolgok bukkantak fel a legtöbbször, szerintem így belegondolva azt a történetet még általános iskolában olvastuk irodalmon, bár nem sok mindenre emlékszem belőle. Érdekfeszítő volt az a karakterfejlődés amin a főszereplőnk átesett, és kimondottan megragadó gondolatokat is találtam. Kicsit egyébként olyan érzésem van ezzel a könyvvel, mint az Ember tragédiájával, tetszett-tetszett, de nem vagyok benne biztos, hogy 100%-ban értettem, bárcsak ezt is egyszer átbeszéltük volna magyarfakton. Így inkább ahelyett, hogy mégtöbb hülyeséget írogatok róla valami gagyi irodalmi felelet szinten, kimásolok pár idézetet:

Paula Hawkins - A lány a vonaton

Vegyes érzelmeim vannak a történettel kapcsolatban. Nézegettem olvasás előtt Molyon a címkéket, ott volt a thriller és a krimi is, mégis meglepődtem amikor beszivárgott a sztoriba egy gyilkosság, fogalmam sincs, hogy miért, valamiért azt hittem, hogy Rachel maximum valami durvább veszekedést fog látni és ennyi. Bár különösebb elvárásom nem volt a könyv felé, ahogy olvasgattam a véleményeket, sokan írták, hogy mennyire nyomasztó és depresszív, de én semmi ilyesmit nem éreztem. Rachelt és Scottot sajnáltam, Annát gyűlöltem, a megcsalásos dolgok miatt Megant is, de úgy konkrétan nagyobb érzelmeket nem bírt belőlem kiváltani ez az iromány. Egyedül csak kíváncsi voltam, de az nagyon, nem vagyok tapasztalt a krimi/thriller műfajban, lehet, hogy nem volt nagy meglepetés a gyilkos személye, de azért nekem sikerült eléggé elképednem, ami azért mindenképp pozitív irányba dönti a mérlegemet a könyv mellett, de nem hiszem, hogy bármikor is elővenném újra. (Utána én is nézegettem, hogy suliba jövet-menet rálátok-e az ablakból ennyire a házakra, és nem tudom eddig, hogy nem tűnt fel, de igen, bár ha már választanom kéne, engem jobban lekötnek azok az emberek akiket többször látok a vonaton, pár héttel ezelőtt is belefutottam egy bácsiba akit szerintem vagy 2 éve láttam utoljára, és olyan furcsa volt.)

Yay, ez a könyv százszor jobban tetszett mint vártam. Igaz, inkább csak egyszer olvasós, úgyhogy nem mondom, hogy kedvencenimhez is bekerült, (oda csak olyanokat gyűjtök Molyon amiket többször is elolvasnék) de az biztos, hogy nagyon kellemes élményként maradt meg bennem. Imádom a 90-es éveket, bár mivel akkor születtem olyan húde sok emlékem sajnos nincs róla, viszont a betárcsázós internet - és a jelentkezz le róla, mert nem tudok telefonálni dolgok még tisztán megvannak, nem is beszélve azokról a fantasztikus képernyőkímélőkről amik között Emma is vacilállt. A történet is nagyon tetszett, sokat gondolkoztam rajta, hogy én hogyan reagálnék ha rátalálnék a 15 évvel későbbi Facebook profilomra. Josh és Emma reakcióját is teljesen megértem, ha nem tetszene a jövőm biztos én is megpróbálnék változtatni rajta, bár talán olyan merész dolgokat mint Emma, nem mernék megtenni, Josh-al pedig teljesen egyetértek, ha tetszik amit látok minek piszkáljam, ott csak az a tudat frusztrálna, hogy vajon mikor bakizok egy hatalmasat és fordul fel az egész, szóval folyamatosan izgultam, hogy miket fognak lépni, és utána mit fognak látni a Facebookon. Még a mellékszereplőket is nagyon szerettem, főleg Kellan-t, és bár eléggé sejtettem, vagy legalábbis reméltem, hogy mi lesz a vége, még így is helyenként képes volt meglepetést okozni.

Lauren Beukes - Tündöklő lányok
Be kell vallanom, hogy egy darabig gondolkoznom kellett, hogy betegyem-e a Futottak még kategóriába, de mivel jó pár nap eltelt az elkezdés és a befejezés között, nem tudom már, hogy csak az én tyúkeszemnek köszönhető, hogy pár dolgot full kuszának találtam, vagy tényleg kicsit követhetetlen a történet mesélés.
Tetszett a fülszövege és a borítója is nagyon, de maga a sztori aztán már kevésbé. Főleg az eleje annyira teli volt trágár szavakkal, ami - én elhiszem, hogy illik a könyv hangulatához meg ilyesmi - engem eléggé irritál, főleg egy olyan műben amit egy nő írt, így eléggé erőltetettnek éreztem. Baromi nyögvenyelősen is haladtam vele, bármennyire is tűnt jónak az alapötlet, olyan kidolgozatlan volt az egész, konkrétan az egész könyv az érelmetlen gyilkolásról és a tettes utáni nyomozásról szólt, de az, hogy miért tündököltek ezek a lányok, miért kellett/akarta őket megölni az emberke, meg egyeltalán,  hogyan/miért működött ez az időutazásdi erről abszolút semmi nem derült ki. Ráadásul annyit ugráltunk össze-vissza az időben, és kindlen visszalapozgatni se olyan könnyű, hogy elég sokszor csak fogtam a fejem, és nézegettem a sarokba, hogy hány perc van még belőle vissza, maga a történet ezzel a sok kérdőjellel a fejembe már nem igazán tudott lekötni (voltam olyan nyughatatlan, hogy elolvastam Molyon a véleményeket, és mivel lelőttem a poént, hogy semmi nem fog kiderülni, már csak arra vártam, hogy legalább azt megtudjam, hogy mi lesz a vége, bár abban is csalódtam) Ha a felmerült kérdésekre választ kaptunk volna, meg mondjuk az adott fejezeteket az épp aktuális szereplő szemszögéből láttuk volna, nem csak simán elmesélve, akkor egy nagyon jó krimi lenne. Mondjuk így se rossz, csak biztos nagyon oda kell rá figyelni, ami nekem sajnos nem jött össze. Viszont ezt a két sort meg kell belőle osztanom, annyira tetszik:

Ez a könyv egészen addig tetszett amíg eléggé az elején nem szenteltek kb majdnem egy egész fejezetet arra, hogy mennyit hánytak meg milyen hasmenésük volt a hajóúton. Onnantól kezdve úgy voltam vele, hogy én ezt nem akarom elolvasni, már eleve 40 valahány %-nál jártam és még mindig még csak el se jutottak Japánba, bele se mertem gondolni, hogy mi lesz addig még itt. Az, hogy párbeszédes módba volt megírva különösebben nem zavart, bár fogalmam se volt róla, hogy melyiket melyik mondja, mert egyébként én egyikőjüket se ismerem. Vagyis azt a Badár Sándort nagyjából be tudom azonosítani, viszont arról a Horváth Jánosról abszolúte fogalmam sincs. De mindenesetre azért nem hagytam abba az olvasást, mert kíváncsi voltam mit írtak az 1987-es Japánról. Az egészbe az volt a kedvencem, hogy 1987 nem ma volt, tehát ők is írták, hogy ez meg az a mai dolgokhoz képest mennyire más, hát még úgy ha maga a könyv 2005-be íródott, most pedig 2016 van, azok a dolgok amikhez hasonlítgatták őket, már megint nem ugyanolyanok. Ugyan én nem nevettem halálra magam rajta, sőt nekem sok helyen már tényleg inkább undorító volt, meg fogtam a fejem, de érdekes dolgokat is megtudtam Japánról, amivel úgy érzem még kicsit adóztam a régi nagy imádatomnak.

Janne Teller - Semmi
(Zárójeles megjegyzés; tök meglepődtem amikor megláttam, hogy ez a könyv eredetileg 2000-ben íródott, az első magyar fordítás pedig 2011-ben készült el. Annyira csak az elmúlt 2-3 évben találkoztam vele valaki által vagy a boltokban, hogy meg voltam róla győződve, hogy 3 évnél nem lehet régebbi.)
Baromira megrázó volt, egyszer valahol olvastam, hogy inkább ennek kéne kötelező olvasmánynak lennie valamelyik évfolyamban, nem emlékszem már, hogy általánosban vagy középiskolában, de szerintem nem (Bár úgy tudom, hogy valahol már az). Olvasmányos könyv, és nagyon tetszett a megfogalmazása és a történetvezetés is, de ha még engem 21 évesen is megrázott akkor a fiatalabbakat el se tudom képzelni mennyire megviselné. Bár az értelmetlen öldöklés témában amúgy is nagyon érzékeny vagyok, főleg ha gyerekek követik el és részletezik is, hogy miket csináltak, vagy mi történt az áldozattal tehát *spoiler* nagyon megrázott ami Pierre Anthonnal történt, a koporsó kiásása, a hörcsög halála, a kutya lefejezése és az ujj levágása. *spoiler vége* (És az sem segített, hogy utána a random retró youtube-os lejátszási listán ez a szám következett, ettől csak valahogy még szomorúbb lettem) Én egyébként egyetértek Pierre Anthonnal, de nem értem miért hergelte ezzel ennyire a többieket, se azt, hogy ők meg miért vették ennyire komolyan és mentek el ennyire messzire, mert hihetetlen, hogy milyen gyorsan lesz egy ártatlan dologból *spoiler*, pl: add le a szandid, valami nagyon súlyos kérés, pl: add a szüzességed. *spoiler vége* Összességében tehát szerintem sincs sok értelme az életnek, de ha már egyszer itt vagyunk, miért ne felejtenénk ezt el, és próbálnánk belőle a legtöbbet kihozni, anélkül, hogy bárkinek is bizonyítanunk kéne bármit, hogy számunkra mi a fontos.
U.I.: Mindenesetre azért betettem Molyon a kedvencek közé, mert szerintem érdemes többször is elolvasni, és minnél hamarabb be szeretném szerezni az írónő másik könyvét, a Minden-t.

Futottak még:

Gabrielle Wittkop - A nekrofil
Tudom, hogy valami olyasmit írtam a múltkor amikor megemlítettem ezt a könyvet a top 15-ös várólistámon, hogy a tavalyi Lolitához hasonlóan idén is szeretnék valami botránykönyvet elolvasni, de ez azért már elég erősen túlment minden határon. Valamiért arra gondoltam/reméltem, hogy az írónő inkább valami lelki huzavonát fog előtérbe helyezni, hogy mit érez egy nekrofil vagy ilyesmi, ehelyett köntörfalazatlan testiség (kb minden értelemben) volt majdnem az egész könyv. Össze is tudom foglalni róla egy szóban nagyon egyszerűen a véleményemet, a kérdés csak az, hogy ez az egy szó a WTF vagy az OMG legyen. 
(Ha befejezek egy könyvet a Moly mindig automatikusan kiposztolja az üzenőfalamra Facebookon, úgy gondoltam amikor ez kikerül rögtön le is törlöm, mert nem vagyok rá büszke, de amikor megnyomtam a befejeztem gombot nem került ki, nem értettem miért, még pár óráig utána nézegettem hátha már kint van, de aztán el is felejtettem, és kb fél nap után írt rám apum, hogy ezt amúgy talán le kéne szednem.... kicsit volt csak kellemetlen, de azt mondtam neki, hogy Molyos kihívásra olvastam csak el)

Kazuo Ishiguro - Ne engedj el…
Nem, nem, ez nekem valahogy nagyon nem tetszett. Nem mondom, hogy utáltam, mert az túlzás lenne, végig is olvastam, igaz elég nehezen, bár egy napig se tartott, de igazából csak azért siettem vele, hogy minél hamarabb a végére érhessek és elkezdhessek valami mást, valami kevésbé nyomasztót. Mert erre a könyvre nincs jobb szó annál, hogy borzalmasan deprimáló. Nem vagyok nagy híve annak, hogy olvasás előtt nézegessem mások véleményeit, mert véletlenül se szeretnék spoilerre akadni, de a fülszöveg után valami teljesen mást vártam volna a könyvtől. Persze már alapból furcsa volt, hogy miért kell ennyire drasztikusan megőrizni az egészségüket, tehát nyílván sejthettem volna valamit, de akkor se jutott volna eszembe ilyen borzalmas dolog, hogy gyakorlatilag donoroknak "tenyésztik" őket, bár az első oldalak után elég hamar nyilvánvalóvá vált, ekkor ment a kedvem az egésztől, nem szeretem az ilyen könyveket amik betegségekről és az ebből kialakuló szenvedésekről szólnak. Persze ők nem voltak betegek, hiszen ők voltak az egészséges donorok, de ugyan úgy a fejük felett lebegett a sötét jövő, hogy négy vagy még annyi adományozás után se, nekik végük. Sok helyen olvastam, hogy sírtak a könyvön, de nekem az összes szereplő annyira érzéketlennek tűnt, még ha a szerelemről is volt szó, vagy a testiségekről, annyira közönyösen műveltek mindent, hogy egyszerűen nem tudtam velük a végén együttérezni. Igaz azt azért meg kell említenem, hogy keringett egy pletyka a haladékkérésről amiben sokan reménykedtek, és meg is próbálták, de amint kiderült, hogy nem lehetséges, maximum az ordításon kívül nem igazán tettek mást. Bár az is lehet, hogy elszökniük/lázadozniuk se lett volna olyan egyszerű, bár arról, hogy ez ne lenne lehetséges én nem emlékszem, hogy olvastam volna bármit is.
OFF: Közben megnéztem a filmet is hátha nagyobb érzelmeket tud belőlem kiváltani, de nem. Számomra még mindig nem tűntek élőnek és érzőnek a szereplők, hiába láttam őket itt már sírni is, az, hogy egyszerűen csak fogják magukat és gyakorlatilag belenyugszanak a sorsukba, semmi lázadás, vagy elszökés vagy pánikba esés, egyszerűen semmi, ez nekem még mindig annyira hihetetlen. Ráadásul szerintem két nagyon fontos jelenet is hiányzott belőle, amiért méginkább csalódott vagyok. Mindenesetre a színvilág és a ruhák viszont nagyon tetszetettek, de sajnos csak ennyit tudok felhozni a film mellett.
OFF2: Viszont ha a másik értelmezés szerint nézem, miszerint az emberi életet dolgozza fel, mert mind meghalunk, akármit csinálunk is, úgy mégnyomasztóbb, úgyhogy ebbe nem is szívesen gondoltam bele.