Augusztusi olvasmánylista
szeptember 01, 2016
Christopher Priest - A tökéletes trükk
Gondolom tőlem, mint elég nagy film analfabétától nem meglepő hallani, hogy az életbe nem láttam és nem is hallottam a könyvből készült alkotásról, pedig állítólag nagysikerű és nagyon jó, így mindenféle spoiler nélkül tudtam belemerülni műbe, ami jesszus maris úgy lesokkolt, hogy azt se tudom mit kéne írnom. Egyik nagy kedvencem az Éjszakai cirkusz és ott találtam rá erre a könyvre a hasonló címkék között, azt hittem tényleg aránylag hasonlítani is fognak, de talán jobban nem is különbözhetnének. Olyan kis kellemesen, aránylag nyugisan indult, talán túl nyugisan is, 10%-nál egyszerűen nem tudtam többet olvasni belőle egy nap, mert kb semennyire se kötött le, (még annak ellenére se, hogy az egyik legjobb barátom imád kártyatrükökkel szórakoztatni, amiknek a titkára szerintem sose fogok rájönni) a háromnegyedénél pedig kimondottan lassúnak éreztem, aztán a vége fele ahogy egyre jobban minden összeállt, és minden kiderült, a padlóról kellett összekapargatnom az államat. Durva volt, hihetetlen és abszolút megdöbbentő. Nincs kérdés, hogy ezek után megnézem a filmet is. (Remélem nem úgy fogok vele járni, mint a Viharszigettel, hogy háromszor alszok el rajta)
Film: Még aznap meg kellett néznem, mert nagyon nem bírtam magammal, úgy gondoltam ha már ennyire jók a kritikák arról is, akkor délutáni programnak tök jó lesz mamáékkal. Hát tévedtem. Papa elaludt, mama nem értett az egészből semmit, én pedig csalódtam. A díszletek és a ruhák nagyon tetszettek, de könyvben a lassúsága ellenére is sokkal nagyobb mindfuck volt az egész, bár ha nem olvastam volna el biztos nagyot ütött volna ez is, és tuti, hogy többször is meg kellett volna néznem, de így egyszer is bőven elég volt. Annyi minden eltért a két műben, és ilyenkor mindig annyira szomorú vagyok, egyszer tök szívesen megnéznék egy legalább csak majdnem teljes mértékben egyező alkotást.
Sophie Kinsella - Hová lett Audrey?
Ezt a könyvet már akkor kinéztem magamnak amikor megjelent, és milyen jól tettem. Egyszerűen jó volt, az összes karakter iszonyatosan jópofa (igaz az anyjuk néha kicsit túlzás) és hihetetlenül együtt tudtam érezni Audrey-val, habár nekem szerencsére ennyire durva dolgaim talán nincsenek (bár más nézőpontból én még sokkal rosszabb is vagyok), de stimmel, hogy félbe hagytuk a sulit (korrektor), az idióta gyíkagy, hogy szorongunk sok ismeretlen ember között, a pszichológus, és, hogy előtte teljesen normális életet éltünk, csak egy bizonyos dolog lökött minket ide. Annyira örültem neki, hogy ő ennyire összeszedte magát a végére, egyszer már nekem is sikerült, és remélem újra menni fog. Mindenesetre ha egy szerethető vicces és könnyű könyvet kerestek, erre mindenképp gondoljatok. (Amúgy nem azért, hogy esetleg a ti olvasási élményeteket is megkeserítsem vele, de nekem a borítója alapján annyira a Görcs ikrek ugrott be állandóan, hogy az anyjukat és az apjukat teljesen úgy képzeltem el, mint ott... brrr)
Rachel Hawkins - Megbűvölve, Kísértetsuli
Csak sikerült végül ebben a hónapban is befejeznem egy sorozatot, habár ez a múltkori számolásnál pl ki is ment a fejemből. Tavaly ősszel olvastam el az első két részét, és azok nagyon tetszettek, de addig nem akartam kedvencnek mondani amíg a végére nem értem az egésznek, így pedig már egyeltalán nem is szeretném. Ez a harmadik kötet valami bődületesen rossz volt, ami az első kettőben annyira tetszett, pl Sophie humora és beszólásai, az most annyira erőltetett és idegesítő volt, hogy már azon voltam, hogy ha valamelyik szereplő vagy ő mégegyszer megpróbál poénos lenni abbahagyom. Megpróbáltak azok lenni, de nagyon be akartam fejezni úgyhogy végül csak poker arccal olvastam tovább. A cselekmények totál kiszámíthatóak voltak, meg úgy alapjában fárasztó is volt az egész, ha kedvenc szereplőt kéne kiemelnem akkor szerintem ez Elodie lenne, és az egyetlen indok amiért nem egy gyenge 3-ast adtam molyon, hanem 3 és felet, az a befejezése, mert az tényleg szép lett.
Ezer hála az írónőnek, hogy a negyedik résznek már semmi köze nem volt Sophie "húdeviccesvagyok" Mercer-hez és a többi idióta barátjához! Izzy egyszerűen annyival sokkal szimpatikusabb volt, hogy sajnálom is, hogy csak egy külön könyvet kapott. A cselekmény nem volt olyan nagy szám, olyan tipikus egyszer olvasós de a jó fajtából, aranyos főszereplő, és jófej mellékszereplők, azt sajnálom, hogy elvileg lezárult a sorozat de *spoiler* nem tudtuk meg, hogy mi lett Izzy nővérével *spoiler vége* Erre a részre tényleg nem tudok mást mondani csak azt, hogy nagyon cuki volt, és örülök, hogy nem adtam fel a borzalmas harmadik után.
Eve Ainsworth - 7 nap
Huhh, ez durva volt, legalábbis az én kis rózsaszín lelkemet eléggé megviselte. Soha nem volt szerencsém se saját részről, se a környezetemből bárki más részéről zaklatással, vagy ilyen borzalmas családi hátterekkel (pedig furcsa, mert ha belegondolok a mi családunkba is megvolt pár dolog, de valószínűleg én akkor csak túl kicsi voltam, hogy ezeket rendesen megértsem). Azt hittem csak valami kis gagyi könyv lesz aminek a végén leírják majd valami nagy tanulságként, hogy a zaklatás rossz, de ehelyett egy olyan durván feszültségekkel teli mű volt, hogy csak lestem. Azt nem mondanám, hogy tetszett, mert tulajdonképpen egy kicsit se, sose értettem, hogy miért kell valakinek eltűrnie ha beszólogatnak neki, vagy másnak miért kell egyeltalán beszólogatni, oké, hogy a könyvből a váltakozó nézőpontok segítségével mindkettőjüket "megérthettük", de akkor is, mintha Kez-nek mindenáron zaklatnia kéne valakit, Jess pedig, csak könyörgöm, nyisd ki a szád, ha nem is mered őket normálisan elküldeni a búsba, hogy az hasson is, akkor kérj segítséget, igazából mindkét lány eléggé felbosszantott. A vége pedig egyszerűen annyira túl gyors volt, és az eseményekhez képest annyival pozitívabb, mintha minden pikk-pakk megoldódott volna, pedig alig tudtunk meg végül valamit. Molyon még annak ellenére is, hogy ennyire kritizálom 4 pontot adtam neki, mert valahogy mégis fent tartotta az érdeklődésemet és olvastatta magát, ráadásul durva két óra alatt érzelmek széles skáláját sikerült végigjárnom.
Ernest Cline - Ready Player One
Ezt a könyvet már nagyon el szerettem volna olvasni, még januárba tettem fel arra a listára amin azokat gyűjtöttem amiket idén mindenképp sorra kerítek. Először azt hittem le kell róla mondanom, mert nem jelenítette meg a Kindle, de miután pár hete rájöttem mi a probléma, már semmi nem gátolhatta meg, hogy egymáséi legyünk. Nagyon tetszett a fülszövege, igaz műfajnál a sci-fi kicsit megijesztett. Maga a könyv tényleg nagyon jó és érdekes, a maximális 5 pontot is adtam rá Molyon, de ez a sci-fi vonal végig nagyon zavart, mert borzalmasan utálom. Az űrhajós, repkedős, robotos, stb-s részeket legszívesebben úgy lapoztam volna el, hogy ha nem Kindlen olvasom, hogy csak úgy porzottak volna a lapok, de hát első olvasásnál ezt mégse tehettem, mert elég sok dologról lemaradtam volna. Tulajdonképpen ami nagyon lekötött az nem is maga a cselekmény, számomra csak másodlagos volt, hogy mik a feladványok, a bonyodalmak és, hogy hogy szerzi meg valaki a tojást, ami tényleg nagyon lekötött benne és főleg a "nagy" IMVU-s múltam miatt, ami elgondolkoztatott az az volt, hogy amik ezekbe a játékokba történtek a saját személyre szabott avatarommal azt nevezhetem-e a saját élményeimnek, élvezhetek-e virtuálisan bármennyire is bármit, ha nem teljes valómban élem át, és, hogy mennyire könnyű bárkit átverni online, lehet, hogy én is valami 50 éves dagadt kopaszodó pasi vagyok, ki tudja. A végén is baromira nem érdekelt a tojás, arra voltam iszonyat kíváncsi, hogy hogy néz ki H, milyen lesz első találkozásuk, Art3missel meg főleg, és teljesen meg vagyok elégedve a végeredménnyel és a befejezéssel is. (Oh, Art3missel egyébként névrokonok vagyunk, mégha nem is azt használja) Azért vagyok csak kicsit szomorú, hogy annak ellenére, hogy a fülszövegen külön kiemelték az animéket, alig kaptak benne valamennyi szerepet.
Stephen Chbosky - Egy különc srác feljegyzései
Még valamikor akkor tettem várólistára amikor éppen nagyon fel volt hypeolva, olyan 2012-13 körül, de annyira azért mégsem érdekelt, ezért sikerült csak most elolvasnom. Igazából nem tudom mire számítottam, vagy mit vártam tőle, hiába mondták, hogy modern Zabhegyező ésatöbbi, azt sem olvastam, bár tervben van. Viszont annyira egyébként nem tetszett, talán anno 3-4 évvel ezelőtt lehet, hogy jobban tudtam volna értékelni, hiszen korban közelebb álltam a szereplőkhöz, de akármennyire és hétköznapiak voltak, egyszerűen nem találtam senkit akivel csak egy kicsit is azonosulni tudtam volna. Biztos én csesztem el a fiatal koromat, de sose jártam házibulikba, nem ittam, nem drogoztam, nem cigiztem, és tök szomorú voltam, hogy szegény Charlie pedig belekostolt mindegyikbe. Apropó Charlie.. egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy 15-6 éves, mert azokból amiket és ahogy leírt, simán rávágnám, hogy 11-2 éves kor körül van, hihetetlen, néha annyira fel tudott bosszantani, hogy mennyire szerencsétlen és "buta" a tök hétköznapi dolgokban (mondjuk ennek lehet ahhoz is köze, hogy eredetileg 1999-es könyv, amikor még teljesen mások voltak a fiatalok, de ő végül is egyszerűen mindenkihez képest furcsa), persze a maga módján aranyos is, de azért számomra mégis inkább idegesítő és szomorú maradt. Azt hiszem nem vesztettem semmit, hogy eddig húztam az olvasását, bár azt el kell ismernem, hogy Sam és Patrick elég jófejek voltak.
Film: Most komolyan, ahol két ilyen cuki srác játsza a főszerepet az a film végül is már csak jó lehet, nem? Emma Watsontól viszont annyira nem vagyok elájulva, nekem ő szerintem örökre Hermione marad (pedig amúgy nem is nagyon rajongok a Harry Potterért) Azt hiszem ha valaki legközelebb megkérdezi tőlem, hogy melyik az a könyv aminek sokkal jobb a film változata végre fogok tudni mondani valamit. Ez a Charlie annyival sokkal jobb volt, mint az írott testvére. Az pedig biztos, hogy én soha nem fogom elfelejteni milyen volt 16 évesnek lenni.. (Egyébként annak ellenére, hogy tetszett, vagy 20× leállítottam miközben néztem, így majdnem 3 órás film lett belőle, de valahogy sehogyse volt meg hozzá a hangulatom)
Laurie Halse Anderson - Jégviráglányok
Ez a könyv egyszerre volt szép és durva valamint kellően nyers és meghökkentő. Eddig még sosem futottam bele olyan alkotásba ami az anorexiáról szól, de szerintem az biztos, hogy ez azok között kiemelkedő. Az írónő stílusa és írásmódja annyira tetszett, egyedül a fordítónak/lektornak jár egy jó nagypofon fekete pont a folyamatos szájam/szájamat szóért, mert az egyszerűen hihetetlenül irritált, miért nem lehet az szám/számat? Habár Liával kimondottan nem bírtam együtt érezni, mert én ahhoz túlságosan szeretek enni, mégis nagyon drukkoltam neki, hogy jöjjön rendbe. Ahh, nehéz írni erről a könyvről, ezt egyszerűen el kell olvasnotok. (Sajnálom egyébként, hogy nem vártam vele minimum még egy hónapot, 40 fokkal és hétágú napsütéssel nem igazán volt meg hozzá a hangulatom, pedig legszívesebben együltömben kiolvastam volna) Tipikusan az a mű egyébként amit nem szabad a borítóról megítélni, mert az ritka borzalmasan néz ki.
Jenny Downham - Amíg élek
Igazából nem tudom miért választottam újra ilyen letaglozó könyvet, ez volt az első olvasmányom ami így rendesen egy betegségen keresztül mutatja be végig az elmúlást, és tudom, hogy nagyon butaság, ráadásul már csak anya miatt is ki kellett volna már belőle nőnöm, de valahogy mindig abban reménykedem, hogy az egész csak egy átverés, és az lesz majd a vége, hogy újra egészségesek, de nem, mert ez egyeltalán nem így működik. A legfurcsább egyébként az, hogy nem sírtam rajta, egyeltalán, még egy kicsit se, habár végig ott kísértett a folyamatosan csökkenő hátra lévő időben, és az előre haladó százalékokban ahogy haladtam a művel, hogy hamarosan megtörténik. Először Tessa nagyon nem volt szimpatikus, és pár dologban sehogy se tudok vele egyetérteni, tudja, hogy meg fog halni és az a legnagyobb problémája, hogy füvezzen meg valami idegennel hemperegjen? És akkor még ott volt a teljesen hülye, idegesítő barátnője is, akit legszívesebben minimum egy lapáttal csapkodtam volna fejbe párszor. Tényleg nagyon nem tetszett, hiába akar nagyon megható és szomorú lenni, számomra inkább abszolút semmilyen volt, nem igazán kedveltem meg Tessát a végére se (habár szimpatikusabb lett, mint volt), így olyan hatalmas nagy érzelmeket se váltott ki belőlem. (Azt hiszem anya halála tett annyira "erőssé", hogy más emberé, aki még csak nem is létezett soha, már egyeltalán ne hasson meg.)
Film: nem vagyok hajlandó megnézni, könyvben mindent képes vagyok fapofával elolvasni, mert ha nem akarom, akkor nem képzelem el, de látni és hallani a dolgokat.. nekem az az igazán kegyetlen, leginkább valószínűleg totál bepánikolnék és kikészülnék rajta, amire egyeltalán nincs szükségem.
Egyébként tök örülök neki, hogy ez a bejegyzés így pont szeptember elsejére esett, mert ma van pontosan 4 éve, hogy regiztem Molyra. Már régebben több ismerősöm facebookján láttam, hogy használják de akkor nem tudtam még sajnos annyi könyvet beszerezni, hogy megérje profilt csinálnom, aztán azon a nyáron mégis elég sokat olvastam, így elkezdtem szükségét érezni. Valahogy olyan jelentéktelennek tűnik így visszagondolva, hogy az első 12.-es tanítási napomról értem haza az üres lakásba egy jó kis papírboltozás után, ledobtam magam az ágyamra és a hétágra tűző napsütésben felregisztráltam, de a mai napig olyan erősen él bennem az egész, hogy azóta még csak profilképet se váltottam.
Film: Még aznap meg kellett néznem, mert nagyon nem bírtam magammal, úgy gondoltam ha már ennyire jók a kritikák arról is, akkor délutáni programnak tök jó lesz mamáékkal. Hát tévedtem. Papa elaludt, mama nem értett az egészből semmit, én pedig csalódtam. A díszletek és a ruhák nagyon tetszettek, de könyvben a lassúsága ellenére is sokkal nagyobb mindfuck volt az egész, bár ha nem olvastam volna el biztos nagyot ütött volna ez is, és tuti, hogy többször is meg kellett volna néznem, de így egyszer is bőven elég volt. Annyi minden eltért a két műben, és ilyenkor mindig annyira szomorú vagyok, egyszer tök szívesen megnéznék egy legalább csak majdnem teljes mértékben egyező alkotást.
Sophie Kinsella - Hová lett Audrey?
Ezt a könyvet már akkor kinéztem magamnak amikor megjelent, és milyen jól tettem. Egyszerűen jó volt, az összes karakter iszonyatosan jópofa (igaz az anyjuk néha kicsit túlzás) és hihetetlenül együtt tudtam érezni Audrey-val, habár nekem szerencsére ennyire durva dolgaim talán nincsenek (bár más nézőpontból én még sokkal rosszabb is vagyok), de stimmel, hogy félbe hagytuk a sulit (korrektor), az idióta gyíkagy, hogy szorongunk sok ismeretlen ember között, a pszichológus, és, hogy előtte teljesen normális életet éltünk, csak egy bizonyos dolog lökött minket ide. Annyira örültem neki, hogy ő ennyire összeszedte magát a végére, egyszer már nekem is sikerült, és remélem újra menni fog. Mindenesetre ha egy szerethető vicces és könnyű könyvet kerestek, erre mindenképp gondoljatok. (Amúgy nem azért, hogy esetleg a ti olvasási élményeteket is megkeserítsem vele, de nekem a borítója alapján annyira a Görcs ikrek ugrott be állandóan, hogy az anyjukat és az apjukat teljesen úgy képzeltem el, mint ott... brrr)
Rachel Hawkins - Megbűvölve, Kísértetsuli
Csak sikerült végül ebben a hónapban is befejeznem egy sorozatot, habár ez a múltkori számolásnál pl ki is ment a fejemből. Tavaly ősszel olvastam el az első két részét, és azok nagyon tetszettek, de addig nem akartam kedvencnek mondani amíg a végére nem értem az egésznek, így pedig már egyeltalán nem is szeretném. Ez a harmadik kötet valami bődületesen rossz volt, ami az első kettőben annyira tetszett, pl Sophie humora és beszólásai, az most annyira erőltetett és idegesítő volt, hogy már azon voltam, hogy ha valamelyik szereplő vagy ő mégegyszer megpróbál poénos lenni abbahagyom. Megpróbáltak azok lenni, de nagyon be akartam fejezni úgyhogy végül csak poker arccal olvastam tovább. A cselekmények totál kiszámíthatóak voltak, meg úgy alapjában fárasztó is volt az egész, ha kedvenc szereplőt kéne kiemelnem akkor szerintem ez Elodie lenne, és az egyetlen indok amiért nem egy gyenge 3-ast adtam molyon, hanem 3 és felet, az a befejezése, mert az tényleg szép lett.
Ezer hála az írónőnek, hogy a negyedik résznek már semmi köze nem volt Sophie "húdeviccesvagyok" Mercer-hez és a többi idióta barátjához! Izzy egyszerűen annyival sokkal szimpatikusabb volt, hogy sajnálom is, hogy csak egy külön könyvet kapott. A cselekmény nem volt olyan nagy szám, olyan tipikus egyszer olvasós de a jó fajtából, aranyos főszereplő, és jófej mellékszereplők, azt sajnálom, hogy elvileg lezárult a sorozat de *spoiler* nem tudtuk meg, hogy mi lett Izzy nővérével *spoiler vége* Erre a részre tényleg nem tudok mást mondani csak azt, hogy nagyon cuki volt, és örülök, hogy nem adtam fel a borzalmas harmadik után.
Eve Ainsworth - 7 nap
Huhh, ez durva volt, legalábbis az én kis rózsaszín lelkemet eléggé megviselte. Soha nem volt szerencsém se saját részről, se a környezetemből bárki más részéről zaklatással, vagy ilyen borzalmas családi hátterekkel (pedig furcsa, mert ha belegondolok a mi családunkba is megvolt pár dolog, de valószínűleg én akkor csak túl kicsi voltam, hogy ezeket rendesen megértsem). Azt hittem csak valami kis gagyi könyv lesz aminek a végén leírják majd valami nagy tanulságként, hogy a zaklatás rossz, de ehelyett egy olyan durván feszültségekkel teli mű volt, hogy csak lestem. Azt nem mondanám, hogy tetszett, mert tulajdonképpen egy kicsit se, sose értettem, hogy miért kell valakinek eltűrnie ha beszólogatnak neki, vagy másnak miért kell egyeltalán beszólogatni, oké, hogy a könyvből a váltakozó nézőpontok segítségével mindkettőjüket "megérthettük", de akkor is, mintha Kez-nek mindenáron zaklatnia kéne valakit, Jess pedig, csak könyörgöm, nyisd ki a szád, ha nem is mered őket normálisan elküldeni a búsba, hogy az hasson is, akkor kérj segítséget, igazából mindkét lány eléggé felbosszantott. A vége pedig egyszerűen annyira túl gyors volt, és az eseményekhez képest annyival pozitívabb, mintha minden pikk-pakk megoldódott volna, pedig alig tudtunk meg végül valamit. Molyon még annak ellenére is, hogy ennyire kritizálom 4 pontot adtam neki, mert valahogy mégis fent tartotta az érdeklődésemet és olvastatta magát, ráadásul durva két óra alatt érzelmek széles skáláját sikerült végigjárnom.
Ernest Cline - Ready Player One
Ezt a könyvet már nagyon el szerettem volna olvasni, még januárba tettem fel arra a listára amin azokat gyűjtöttem amiket idén mindenképp sorra kerítek. Először azt hittem le kell róla mondanom, mert nem jelenítette meg a Kindle, de miután pár hete rájöttem mi a probléma, már semmi nem gátolhatta meg, hogy egymáséi legyünk. Nagyon tetszett a fülszövege, igaz műfajnál a sci-fi kicsit megijesztett. Maga a könyv tényleg nagyon jó és érdekes, a maximális 5 pontot is adtam rá Molyon, de ez a sci-fi vonal végig nagyon zavart, mert borzalmasan utálom. Az űrhajós, repkedős, robotos, stb-s részeket legszívesebben úgy lapoztam volna el, hogy ha nem Kindlen olvasom, hogy csak úgy porzottak volna a lapok, de hát első olvasásnál ezt mégse tehettem, mert elég sok dologról lemaradtam volna. Tulajdonképpen ami nagyon lekötött az nem is maga a cselekmény, számomra csak másodlagos volt, hogy mik a feladványok, a bonyodalmak és, hogy hogy szerzi meg valaki a tojást, ami tényleg nagyon lekötött benne és főleg a "nagy" IMVU-s múltam miatt, ami elgondolkoztatott az az volt, hogy amik ezekbe a játékokba történtek a saját személyre szabott avatarommal azt nevezhetem-e a saját élményeimnek, élvezhetek-e virtuálisan bármennyire is bármit, ha nem teljes valómban élem át, és, hogy mennyire könnyű bárkit átverni online, lehet, hogy én is valami 50 éves dagadt kopaszodó pasi vagyok, ki tudja. A végén is baromira nem érdekelt a tojás, arra voltam iszonyat kíváncsi, hogy hogy néz ki H, milyen lesz első találkozásuk, Art3missel meg főleg, és teljesen meg vagyok elégedve a végeredménnyel és a befejezéssel is. (Oh, Art3missel egyébként névrokonok vagyunk, mégha nem is azt használja) Azért vagyok csak kicsit szomorú, hogy annak ellenére, hogy a fülszövegen külön kiemelték az animéket, alig kaptak benne valamennyi szerepet.
Stephen Chbosky - Egy különc srác feljegyzései
Még valamikor akkor tettem várólistára amikor éppen nagyon fel volt hypeolva, olyan 2012-13 körül, de annyira azért mégsem érdekelt, ezért sikerült csak most elolvasnom. Igazából nem tudom mire számítottam, vagy mit vártam tőle, hiába mondták, hogy modern Zabhegyező ésatöbbi, azt sem olvastam, bár tervben van. Viszont annyira egyébként nem tetszett, talán anno 3-4 évvel ezelőtt lehet, hogy jobban tudtam volna értékelni, hiszen korban közelebb álltam a szereplőkhöz, de akármennyire és hétköznapiak voltak, egyszerűen nem találtam senkit akivel csak egy kicsit is azonosulni tudtam volna. Biztos én csesztem el a fiatal koromat, de sose jártam házibulikba, nem ittam, nem drogoztam, nem cigiztem, és tök szomorú voltam, hogy szegény Charlie pedig belekostolt mindegyikbe. Apropó Charlie.. egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy 15-6 éves, mert azokból amiket és ahogy leírt, simán rávágnám, hogy 11-2 éves kor körül van, hihetetlen, néha annyira fel tudott bosszantani, hogy mennyire szerencsétlen és "buta" a tök hétköznapi dolgokban (mondjuk ennek lehet ahhoz is köze, hogy eredetileg 1999-es könyv, amikor még teljesen mások voltak a fiatalok, de ő végül is egyszerűen mindenkihez képest furcsa), persze a maga módján aranyos is, de azért számomra mégis inkább idegesítő és szomorú maradt. Azt hiszem nem vesztettem semmit, hogy eddig húztam az olvasását, bár azt el kell ismernem, hogy Sam és Patrick elég jófejek voltak.
Film: Most komolyan, ahol két ilyen cuki srác játsza a főszerepet az a film végül is már csak jó lehet, nem? Emma Watsontól viszont annyira nem vagyok elájulva, nekem ő szerintem örökre Hermione marad (pedig amúgy nem is nagyon rajongok a Harry Potterért) Azt hiszem ha valaki legközelebb megkérdezi tőlem, hogy melyik az a könyv aminek sokkal jobb a film változata végre fogok tudni mondani valamit. Ez a Charlie annyival sokkal jobb volt, mint az írott testvére. Az pedig biztos, hogy én soha nem fogom elfelejteni milyen volt 16 évesnek lenni.. (Egyébként annak ellenére, hogy tetszett, vagy 20× leállítottam miközben néztem, így majdnem 3 órás film lett belőle, de valahogy sehogyse volt meg hozzá a hangulatom)
Laurie Halse Anderson - Jégviráglányok
Ez a könyv egyszerre volt szép és durva valamint kellően nyers és meghökkentő. Eddig még sosem futottam bele olyan alkotásba ami az anorexiáról szól, de szerintem az biztos, hogy ez azok között kiemelkedő. Az írónő stílusa és írásmódja annyira tetszett, egyedül a fordítónak/lektornak jár egy jó nagy
Jenny Downham - Amíg élek
Igazából nem tudom miért választottam újra ilyen letaglozó könyvet, ez volt az első olvasmányom ami így rendesen egy betegségen keresztül mutatja be végig az elmúlást, és tudom, hogy nagyon butaság, ráadásul már csak anya miatt is ki kellett volna már belőle nőnöm, de valahogy mindig abban reménykedem, hogy az egész csak egy átverés, és az lesz majd a vége, hogy újra egészségesek, de nem, mert ez egyeltalán nem így működik. A legfurcsább egyébként az, hogy nem sírtam rajta, egyeltalán, még egy kicsit se, habár végig ott kísértett a folyamatosan csökkenő hátra lévő időben, és az előre haladó százalékokban ahogy haladtam a művel, hogy hamarosan megtörténik. Először Tessa nagyon nem volt szimpatikus, és pár dologban sehogy se tudok vele egyetérteni, tudja, hogy meg fog halni és az a legnagyobb problémája, hogy füvezzen meg valami idegennel hemperegjen? És akkor még ott volt a teljesen hülye, idegesítő barátnője is, akit legszívesebben minimum egy lapáttal csapkodtam volna fejbe párszor. Tényleg nagyon nem tetszett, hiába akar nagyon megható és szomorú lenni, számomra inkább abszolút semmilyen volt, nem igazán kedveltem meg Tessát a végére se (habár szimpatikusabb lett, mint volt), így olyan hatalmas nagy érzelmeket se váltott ki belőlem. (Azt hiszem anya halála tett annyira "erőssé", hogy más emberé, aki még csak nem is létezett soha, már egyeltalán ne hasson meg.)
Film: nem vagyok hajlandó megnézni, könyvben mindent képes vagyok fapofával elolvasni, mert ha nem akarom, akkor nem képzelem el, de látni és hallani a dolgokat.. nekem az az igazán kegyetlen, leginkább valószínűleg totál bepánikolnék és kikészülnék rajta, amire egyeltalán nincs szükségem.
Egyébként tök örülök neki, hogy ez a bejegyzés így pont szeptember elsejére esett, mert ma van pontosan 4 éve, hogy regiztem Molyra. Már régebben több ismerősöm facebookján láttam, hogy használják de akkor nem tudtam még sajnos annyi könyvet beszerezni, hogy megérje profilt csinálnom, aztán azon a nyáron mégis elég sokat olvastam, így elkezdtem szükségét érezni. Valahogy olyan jelentéktelennek tűnik így visszagondolva, hogy az első 12.-es tanítási napomról értem haza az üres lakásba egy jó kis papírboltozás után, ledobtam magam az ágyamra és a hétágra tűző napsütésben felregisztráltam, de a mai napig olyan erősen él bennem az egész, hogy azóta még csak profilképet se váltottam.
0 megjegyzés