Többször említettem már amióta kiköltöztem mamámékhoz, hogy a lakásnak ahol eddig laktam valószínűleg az lesz a sorsa, hogy kiadjuk albérletbe. Egyenlőre nem kerestünk rá eszeveszetten bérlőt, mert még mindig rengeteg cucc van ott, a bútorokról nem is beszélve, mert még azzal se jutottunk dűlőre, hogy velük vagy nélkülük szeretnénk-e másoknak átadni, de annyi biztos, hogy ha nélkülük, akkor még azokat is el kéne adni, tehát még van dolog bőven, de egészen eddig annyira erre koncentráltam, hogy csak kiadnánk, hogy eszembe se jutott az eladás lehetősége.

Apának rebesgettem már pár hete, hogy esetleg a munkahelyén elkezdhetne kérdezősködni nem-e keres valaki albérletet, mert sokkal szívesebben adnánk ki olyannak aki nem csak random betoppan, hanem legalább valami kis fogalmunk van róla, aztán múlthéten az egyik munkatársa - egy nő két gyerekkel - jelezte, hogy őt érdekelné. Kedden meg is nézték, tetszett nekik, de akkor még úgy voltak vele, hogy akár egy hónap is eltelhet amíg biztosan meg tudják mondani, hogy kell-e nekik. Aztán apa szombaton rámírt, hogy mindenáron szeretnék, ráadásul nem kivenni, hanem megvenni. Akkor kicsit megijedtem, és bár most megint úgy néz ki, hogy csak albérletbe szeretnék, és a végén aztán még lehet, hogy nem is hozzájuk fog kerülni, de eléggé elgondolkoztam rajta, hogy mégis melyik verzió lenne a használhatóbb (jövedelmezőbb).

Tehát most elő kéne vennem az előre gondolkozó énemet, de ez sose volt az erősségem. Amint szóba jött az eladás is, egyre jobban kezdtem az felé pártolni, már csak azért is, mert jelenleg úgy érzem, hogy soha nem lennék képes visszamenni abba a lakásba. Már anno amikor egyedül maradtam benne se tudtam ott elképzelni a jövőmet, de mostanra már egyenesen taszít is, már az nehézséget okoz, hogy pár percre felugorjak néhány holmiért, pedig ha albérletbe adnánk akkor néha-néha azért még biztosan fel kéne mennem, és szembesülnöm kéne a régi dolgokkal. Ha bútorokkal vennék ki, ha nem, ígyis- úgyis zavarna amit látok. (A bútoros verzióban rossz lenne nézni ahogy azokat a dolgokat használják amiket még mi is boldogan anyával, ha meg bútor nélkül, akkor meg olyan rossz érzés lenne látni azt, hogy abból a lakásból amit anya annyira szeretett, mennyire kezd valami más lenni, ami már egyeltalán nem a mi otthonunk) Tehát minimum a lelkibékém érdekében így végiggonolva én inkább eladni szeretném.

Aztán itt jönnek képbe a papáék, mert ez túl fontos döntés ahoz, hogy egyedül hozzam meg, és ők az albérlet mellett vannak. Tudom, hogy nekik is rossz oda felmenni meg minden, de ők a lelki rész mellett az anyagiakat is jobban szemügyre veszik, leginkább az adóra koncentrálva, amiből az igazat megvallva elvileg elég rosszul jönnék ki ha most adnám el. Arról nem is beszélve, hogy ha ilyen szempontból nézem akkor én is rövidtávon gondolkozva több dolgot tudnék kezdeni havi × ezer forinttal, mint hirtelen ki tudja mennyivel, amit úgyis bankba raknánk és egy jó ideig hozzá se nyúlhatnék, ráadásul valószínűleg rettenetesen is kamatozna.

De, itt jön képbe számomra egy újabb indok az eladás mellett. Ahhoz, hogy annyi pénz összejöjjön az albérletből amennyit azért kapnánk ha eladjuk akkor minimum 6-7-8 évig kéne, hogy valaki folyamatosan bérelje, és én meg azt az összeget folyamatosan félre is tudjam tenni, márpedig ez nekem elég hihetetlennek tűnik. Tehát a legrosszabb esetben senki nem fog ott lakni ennyi ideig, és mindig újabb embereket kell majd keresnünk, és újból aggodhatunk majd azért, hogy vigyázzanak mindenre, arról nem is beszélve, hogy még ha mindenki nagyon vigyázna is rá, akkor se lenne modernebb a lakás, a tapéták és a csempék egyre régebbiek és elavultabbak lesznek, amik után már valószínűleg még annyit se kapnánk, mintha most adnánk el. Márpedig én nem szeretném eladás előtt másnak felújítani, mert valószínűleg kb pont annyival érne többet vagy annyival se, mint amennyit ráköltöttem, az meg nem különösebben érné meg. (Ráadásul annyi rémtörténetet hallani idióta bérlőkről, nem tudnám végignézni, hogy gyakorlatilag majdnemcsak a szemem előtt lesz egyre lepukkantabb az egész lakás, és anya emléke miatt se tudnám felújítattni, mert amúgy már rég megtehettem volna, de ő azt szerette ahogy akkor volt, és én úgy is hagytam, ha valaki itt tapétázni/csempézni/járólapozni/stb fog, akkor az már biztosan nem én leszek)

Tulajdonképpen én annak örülnék a legjobban ha ez a nő kivenné, aztán mondjuk pár hónap után úgy döntene, hogy meg is veszi. Biztosan fájna utána a szívem egy darabig, hogy soha többet nem mehetek vissza oda ahol 19 évig laktam, de számomra akkor is ez tűnik a biztonságosabb megoldásnak minden szempontból.