Azt hiszem elmondhatom, hogy egy elég kellemes év kezdést tudhattam magamnak januárban, ami tartott egészen februárig... Akkor úgy éreztem kezdek rátalálni önmagamra, végre kezdtek kézzel foghatóbb céljaim lenni, ambíciózusnak éreztem magam, aztán februárban beütött a krach, nem szeretném konkrétan részletezni, hogy mi volt az, de velem kapcsolatos, és annyira felborította a békémet, hogy teljesen magamba süllyedtem, és hiába próbáltam erőt venni magamon, egyre csak lejjebb és lejjebb zuhantam, ami nyárra még rosszabb lett, és szerintem jelenleg most vagyok a tetőpontján, legalábbis remélem, hogy ennél már csak jobb lehet.

Tavaly is volt egy ilyen időszakom kb március-áprilistól talán augusztusig, akkor nagyon szépen összeszedtem magam, de most nagyon nehéz. Nem kimondottan depressziónak mondanám, attól szerintem nagyon távol áll, egyszerűen csak mintha a tavaly szeptembertől januárig tartó időszakomat, amikor full életvidám voltam, teli tervekkel, lecserélték volna egy élet unt, megváradt, befásult, semmit sem akaró lányra, akinek még az is komoly megerőltetést okoz, hogy elmenjen boltba vagy suliba. (Rengeteget lógtam onnan is, még jó, hogy alapból keveset kell járnunk, és semmiféle ruha vásárlás vagy ilyesmi amiért régen odáig voltam se képes életkedvet önteni belém) 

Nem tudom megfogalmazni mit érzek, de valószínűleg a "Pestre járkálás" hozta ki belőlem, egyszerűen ember undorom/"fóbiám" van, nem tudom jobban leírni. Legszívesebben egész nap csak ülnék a szobámba és Loloznék, olvasnék vagy valami ilyesmi, ami azért is fura mert egészen eddig meg volt veszve azért is, hogy mennyire Pestre akarok költözni, mert ott a sok az ember meg van élet, most még a hideg is kiráz ettől a gondolattól, csak hagy költözzek az erdőbe egy faházba, erre vágyom a legjobban. (Igazából ez volt a legnyomósabb indok abban is, hogy kiköltöztem ide mamáékhoz a falura, meg persze az is, hogy amikor egyedül voltam otthon sokkal jobban mardostak a fura gondolataim)

Tavaly amikor így magamba zuhantam el is veszítettem Dávidot, bár nem hiszem, hogy csak kimondottan ez miatt, amúgy is voltak ott zűrök, de most nagyon afelé haladok, hogy Áront is el fogom marni magam mellől (bár azért tegyük hozzá, hogy neki is vannak érdekes dolgai..) és ha ez megtörténik akkor főleg nem tudom mit fogok kezdeni magammal. Úgy érzem, hogy most még valamennyire talán ő tudja bennem tartani a lelket, de olyan keveset találkozunk, hogy az hihetetlen. 

Ez lehet kicsit hülyén fog hangzani, de egészen 17 éves koromig hihetetlenül gondtalan életem volt, talán még azt is mondhatnám, hogy minden az ölembe hullott amit csak szerettem volna, sose voltam igazán szomorú vagy magányos, és úgy érzem mintha most teljesen ennek az ellenkezőjét kapnám vissza. Mintha visszafizettetné velem az élet azt a sok jót amit addig adott.

Ezért is fogyatkoztak meg a bejegyzések a blogon, tényleg annyira nem csinálok gyakorlatilag semmit, hogy értelmét se látom írni. Csak hagyjanak békében olvasni vagy Lolozni. Tudom, hogy ez nagyon szánalmas, és próbálom magam összeszedni, mindig arra gondolok milyen vidám voltam mindig, mennyire szerettem ide-oda menni, és, hogy örültem minden hülyeségnek, de még ha vannak is nagyon nagy túlzással ehhez hasonló napjaim, akkor is utána visszazuhanok ebbe a nagy semmibe.

2012-ben amikor anya meghalt úgy gondoltam, hogy annál rosszabb évem nem lehet, de ez eléggé kezdett rajta túltenni. Akkor voltak akik megvigasztaltak és mellettem voltak, most üresnek és egyedül érzem magam, ami hülyeség, mert most is itt lenne nekem egy csomó mindenki, de ahogy mondtam valahogy nem akaródzik elhagyni a házat, pedig ahhoz nem ártana, és amint kezdem összeszedni magam sokkal erősebben térnek vissza a negatív gondolataim amiktől így magamba zuhanok.

Igazából ezt az egészet egy nagyon furcsa "fóbia" váltotta ki belőlem, ahogy fent említettem még 2014 márciusában, de akkor nem gondoltam, hogy annyira a bőrőm alá fog férkőzni, hogy egyszerűen nem fogok tudni szabadulni tőle. Azon a nyáron el is kezdtem pszichológushoz járni, ő rakott rendbe szeptemberre, még mindig járok, és  nagyon remélem, hogy megint sikerül valahogy túllendítenie ezen. 

Huhh, ezeket amúgy rajta kívül senki nem tudja (de ő az okát is sejti, miszerint anya halála nekem akkora sokk volt, és még az is, hogy úgy érzem, hogy így, hogy őt elvesztettem senki másnak nem vagyok fontos, senki más nem törődik velem, és félek [ami félig meddig igaz is, akiktől várnám a tőrödést {apa, Áron} azok néha úgy szarnak a fejemre, hogy komolyan fizikailag fáj már] és ebből az állapotból fészkelte belém magát ennyire az én kedves kis "fóbiám" ami egyébként tényleg így lehet, mert amikor 2014-ben előjött akkor kezdett velem furcsán viselkedni Dávid, és amikor szeptemberbe összszedtem magam, akkor kezdett velem foglalkozni Áron, csak hát úgy érzem most egy ördögi körbe vagyok, ha nincs kedvem találkozni senkivel akkor senki nem fog tudni kirángatni ebből, főleg, hogy hamar vissza is zuhanok), még amúgy Áron tud róla félig-meddig meg a papáék, de másnak el se merem mondani. Erről most az a "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" Karinthy jutott eszembe. Tényleg furcsa, hogy ide leírtam, itt mindig próbáltam magam összeszedni a bejegyzéseknél, vagy ha valakivel beszéltem, mintha én is egy normális emberi lény lennék, de nem vagyok az, jelenleg nagyon nem. Most, hogy kiadtam magamból így írásban is év végén remélem hamarabb meg tudok szabadulni ezektől a gondolatoktól amik annyit gyötörnek és amik teljesen kiforgattak önmagamból. 

Tudom, hülye klisé, de nagyon szeretnék az új évvel egy új "én-t" is, - kezdek belefásulni ebbe a nagy "boldog vagyok" színjátékba - vagy nem is újat, hanem szimplán csak a régit.

Találtam pár gifet/képet amik eléggé tükrözik ezt az egész kellemes kis évemet... ↓