Azt hiszem megint itt az ideje bocsánatot kérnem amiért így eltűntem. Már több mint féléves a blog, majdnem egy, de sajnos nem büszkélkedhet valami sok bejegyzéssel, pedig a régebbin mennyi marhaságot össze nem hordtam majdnem minden nap, aztán egy kicsivel több, mint egy éve szakadt meg ez a lendület, és azóta, mint látszik elég nehezen rázódom vissza, amiben egyébként az is közrejátszik, hogy képtelen vagyok írni, ha nem tetszik a design, amit tudom, hogy én raktam fel, de szerintem enyhén borzalmasra sikerült, túl sok volt benne a random indokalatlan szín, amit amúgy nem szeretek, csak próbáltam kicsit nyárias hangulatot teremteni itt is, de nem tudom minek, mert amúgy ki nem állhatom a nyarat, de most, hogy ennyit írtam máris sületlenséget ideje talán kicsit áttérni a talán normális mondandómra. [milyen körmondat(?) lett ez]

Lesz mit mesélnem, de rövidre fogom.

Tegnap reggel olyan 8 körül keltem, megejtettem a szokásos ébredés utáni 9gagomat, majd megnézegettem a híreket az Origón. Már akkor furcsa volt, hogy Theo-t nem hallom seholse zörögni, és a szobában sem látom, de még a szokásos reggeli arcomba mászós ébresztőt se kaptam meg. Szólongattam, de nem volt semmi reakció, gondoltam biztos akkor a másik szobában alszik. Olyan fél11 körül sikerült véglegesen feltápászkodnom, és akkor szembesültünk Áronnal a ténnyel, hogy Theo bizony eltűnt. De mégis hova tud menni egy macska a negyedik emeletről, zárt ajtón keresztül? Hát mondjuk le tud esni az ablakpárkányról.... Nagyon megijedtem, ki se mertem nézni az ablakon, nehogy meglássam, hogy ott fekszik kiterülve. Mindig is féltettem amikor ott kint mászkált, de sose gondoltam volna, hogy egyszer tényleg leesik. Miután Áron megnézte nekem, hogy nincs vérbefagyva a betonon, kiálltam a teraszra és kiabáltam a nevét, de semmi. Egy darabig még nézelődtem, meg szólongattam, de úgy döntöttem, hogy többre megyünk ha lemegyünk, bár igazság szerint nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy megtaláljuk, mert ha itt lett volna a környéken akkor úgy gondoltam jött volna ha hallja, hogy hívom. Hálistennek viszont két percig sem kellett keresnünk, ott ült a földszinten a tároló ablakpárkányán. Először kicsit féltem, hogy nem ő az, de amint meglátott minket folyamatosan nyávogott, odamentem hozzá, óvatosan felemeltem, és úgy belebújt a nyakamba, hogy majdnem elsírtam magam, hogy hogy lehet ennyire aranyos. Nagyon meg volt ijedve szegénykém, ezen valószínűleg az sem segített, hogy egyből lefürdettük, mert tiszta mocsok volt a bundája, a szája meg a nózija pedig véres. ráadásul miközbe hoztam fel még be is kakilt. Még a kedvenc kajáját sem ette meg, csak feküdt és remegett. Ennek ellenére nem tűnt úgy, hogy az ijedtségen és a pár kis seben kívül más baja lenne, de azért inkább elvittük az állatorvoshoz. Ő is azt mondta, hogy elég jól megúszta ezt az egészet, meg kapott fájdalomcsillapítót, és egy nyugtató injekciót. 3-4 napig meg kell figyelnem, de ha idáig nem volt semmi panasza, akkor már ezután se lesz remélem. Ez biztosan egy jó lecke volt neki, hogy többet ne másszon ki a párkányra, remélem most már érti, hogy miért könyörögtem neki mindig, hogy vigyázzon.

Édesdrágám ♥

Hát ezt is befejeztük. Olyan gyorsan elszállt ez a két év ebben az iskolában. Ameddig volt szerencsém ide járni, részben megváltozott az életem, és én is sok alakuláson mentem át. Kicsit örülök neki, hogy vége, de azért sajnálom is, valószínűleg a távolságok és a teljesen más életcélok miatt voltak akikkel tegnap találkoztam utoljára, és ez most először érint meg bár pár embernél kimondottan örülök neki. Ha jól tudom még ilyen "hivatalos" okj-s osztálytalálkozók sincsenek.

Amióta szembejött velem Facebookon ez az esemény egyből eldöntöttem, hogy nekem márpedig látnom kell ezt a sok világító lufit. Bár eléggé le vagyok maradva, mert már vagy 4 éve folyamatosan megrendezik ezt. Eredetileg úgy terveztem, hogy majd Áronnal kimegyünk és hjajj de milyen romantikus lesz ahogy ott állunk a sötétbe és a fejünk felett pedig száll a sok fényes léggömb. De hát természetesen nem ez történt, mert miért is történt volna.